HóVirág írásai

A nevelésről 3.

Még egy-két dolgot megemlítenék az olvasottakkal kapcsolatban, aztán befejezem a témát. Azt hiszem hirtelenjében elég volt ennyit rágódni rajta.

A kiabálásról. Nagyon kiabálós vagyok, néha azt veszem észre, hogy egész nap csak kiabálok. Aztán csak nézek, mikor a gyerekek is hangoskodnak. Vajon kitől látták??? Erről nagyon, de nagyon szeretnék leszokni! Magam is jól látom, hogy az égvilágon semmi értelme. Alkalmanként érne valamit, de állandóan, tök felesleges.

„Igen fontosnak tartom, hogy Abarahamné saját személyiségének azokat az összetevőit is  elfogadja, amelyekkel addig nem volt kibékülve. Mert ha küzd  a megítélése szerint negatív személyiségjegyek ellen – például így: „Nem akarok kiabálni!” – azzal csak erejét és energiáját pocsékolja. Ha valóban meg akarjuk változtatni magatartásunkat, akkor célszerűbb belenyugodni, hogy vannak kevésbé rokonszenves tulajdonságaink, megnyilvánulásaink is. Csak ha sikerült ezeket elfogadni – például: „Kiabálnom is szabad!” -, akkor szabadulnak fel azok az energiák, amelyek pozitív irányba fordítják személyiségünk zavaró jegyeit. Ez hosszadalmas folyamat, néha még meg-megtorpan, sőt kerülőútra téved.”

Önbizalom növeléséhez:

„A gyerekek öltöztetésénél egyre kevésbé veszik figyelembe az életkori sajátosságokat és a gyakorlatias szempontokat. Ezzel máris fékezi a gyerek mozgásigényét, ha nem is szándékosan, de áttételesen. Sok szülő nem is sejti, milyen következményei lehetnek az efféle ”lengéscsillapításnak”. A testmozgással tapasztalatokat gyűjt a gyerek, s épp ezért aki a mozgást korlátozza, az a fejlődési folyamatot gátolja. A hintázó, futó, ugró, egyensúlyozó gyerek a lendület, a súlytalanság örömét éli át, megmámorosodik a sebességtől, de saját erejétől és ügyességétől is. Kipróbálja és megmutatja, hogy mire képes. Az összeszedett gondolatokhoz a gyakorlati feladatok megoldásán át vezet az út. A gyereket persze kudarcok is érik – ezek jelzik, hogy hol tart az ügyesedésben-, néha kedvét szegik, néha új próbákra sarkallják. Az egyre biztonságosabb mozgás növeli az önbizalmukat is, és fordítva: akit nem engednek eleget mozogni, az nem bízik magában és a képességeiben. Mozgás révén alakul ki az öntudat, de nem egy társas kapcsolat is.”

„ – Nagyon nehezen egyeztem bele, hogy a fiam egyedül, biciklin járjon iskolába – idézi fel Huberné -, mert úgy gondoltam, hogy még kicsi hozzá. Csak nem rég lett hét éves. Sok mindentől féletettem. – Gondterhelt arccal néz körül. – De nem hagyott nyugton. Végül vettem egy nagy lélegzetet, és beleegyezetem. Nincs is semmi baj, már csak azért sem, mert a barátaival jár. – Elgondolkozva teszi hozzá: – Valahogy önállóbb lett azóta. És nem kell örökké szervezni, hogy mikor ki vigye el, ki menjen érte.”

„Björn elhatározza, hogy meglepi magát és mamáját egy tál tejberizzsel. A receptet az iskolai szakkörön tanulta. Munkához lát a konyhában, előkészíti a hozzávalókat, tejet önt a lábasba, hogy felforralja. Közben még egyszer áttanulmányozza a receptet. Megszólal a telefon, Björn elfelejti a tejet, ami felforr és kifut, úszik az egész tűzhely. Björn leteszi a kagylót, visszafut a konyhába, kicsire állítja a hőfokot, de nem tudja megakadályozni, hogy kifutott tej rá ne égjen az edényre és a tűzhely lapjára, s már terjeng is az árulkodó szag. A mama kimegy konyhába, látja, hogy a gyerek a könnyeivel küzd, és ég az arca a szégyentől. – Pedig a iskolában sikerült- mondja sírós hangon. Anyja magához öleli, vigasztalja. – Szegény kis szakácsom! – Pár pillanat múlva körül néz: – Nem mondom, szépen nézünk ki! – Björn kibontakozik a karjából: – Ezt jól eltoltam, igaz? – Ott állnak, és nézik a mocskos tűzhelyet. Aztán a mama lehajol, és tisztítószert vesz elő. : – Megmutatom, hogy szoktam rendbe hozni. Velem is előfordult már ilyen. – Ránéz a fiára:- Te meg segítesz, jó? – További sopánkodás helyett nekilátnak a tisztogatásnak. Miután elkészültek, a mama közli: – Én a legkisebb fokozaton főzőm a tejberizst, és kavargatom közben. – Azzal kimegy a konyhából. Björn újra nekiveselkedik, hogy megfőzze kedvenc ételét. Ezúttal sikerült. – Mama, gyere, kész a tejberizs. – hívja anyját a lakomához. Leülnek enni, Björn elismerően vigyorog anyjára: – Néha egész jó ötleteid vannak, mama.

Az öltözködésről, a rendcsinálásról, a tévézésről, a miértekről és még sok minden másról ír az író. Ha érdekel, olvasd el! Nem fogod megbáni!

A hatalmi harcokhoz, zárószónak még annyit fűznék, hogy ez nem egy elhalásos dolog, legalább is nálam. Mostanában azt veszem észre, hogy én ugyan olyan csatákat vívok anyámmal, mint a fiam velem. Mond valamit, főleg mikor huszadjára, naná, hogy nem azt teszem! Pl. Megyünk át a zebrán. Szól, hogy gyere már gyorsabban! (babakocsival) De látja, hogy nem fogunk át érni, és még vagy ötször elismétli. Erre én mit csinálok? Szépen lelassítok, hogy tuira ne érjünk át, és véletlenül se legyen jó anyámnak igaza. Aztán még megy egy kis dulás-fulás, de hamar elfelejtjük. Ilyen kis apróságokkal még ebben az életkorban is célba lehet érni. Nagyobb dolgokban talán ő a nyerő. Sok mindent rám hagyott, mikor látta fölösleges ellenkeznie. „Hagylak lányom, majd rájössz te magadtól is.” Valóban így lett: MEGTAPASZTALTAM, és szerintem ez segített igazán megérteni, átérezni az élet kisebb- nagyobb dolgait.

A nevelésről 2.

Elolvastam a könyvet. Rengeteg információval gazdagodtam, pedig a legtöbb dologról, már sokat olvastam. Összességében azt érzem, hogy most értettem meg igazán, mit is jelent következetesnek lenni, és mi  a különbség a tiltás-büntetés és a következetesség között. Egy részlet ide a könyvből:

„Természetes, hogy aki kijelöl egy határt, annak végig kell gondolnia, azt is: mi lesz, ha másik fél átlép rajta, ha megszegi a megállapodást. Ne tiltásról és büntetésről legyen szó ilyenkor, hanem a tett logikus következményéről (Dreikus). A következmény a büntetéstől eltérően, szoros kapcsolatban van a helytelen magatartással, például a szabály megszegésével, a jelenre vonatkozik, s akkor sem vájkál  a múltban, a mikor a igyekszik felderíteni annak indokait. A logikus következmény a jövő felé mutat, és célja a probléma megnyugtató megoldása. A tett természetes következménye azt tudatosítja a gyerekben: én többre is képes vagyok a szabály megsértésénél vagy a megállapodás felrúgásánál, én képes vagyok együttműködni is. A büntetés a kisebbrendűségi érzést erősíti – „nekem semmi sem sikerül…”- a tett logikus következménye az önbecsülést erősíti.: „Legközelebb biztosan sikerül!” A természetes következmény alapja a kölcsönös megbecsülés, s épp ezért nyugodt, szívélyes légkörben kerülhet rá sor.”

A továbbiakban a könyvből és a saját életemből írok le példákat, az érthetőség a saját tisztánlátásom miatt.

Először a „Baszki mama” esetéhez fűznék hozzá. Az én fiam újabban előszeretettel üdvözöl bárkit, és ezek elsősorban a mamája, keresztszülei, közeli ismerősök, hogy „kakafej”, „tökfej”, „kukoricafej”, meg hasonló fejek. Rengetegszer mondtam neki, hogy ezt nem szabad, nem illik, ez rosszul esik annak, akinek mondjuk és hasonló általánosságokat. Mondanom se kell, semmit se ért. Aztán valamelyik nap kipróbáltam egy „tolvajkulcsot”. Anyámhoz mentünk, valamilyen fejjel üdvözölte őt és a többieket. Persze rászóltunk. Aztán elmentem, valahova egy 10 percre és útközben kitaláltam, mit fogok neki mondani, ha visszaérek. A 2 éves lányommal és a 7 éves keresztlányommal játszottak a szobában. Mikor beléptem az ajtón mosolyogva üdvözöltem őket: – Szia Anna! – Szia Merci! – Szia kakafej!, aztán kimentem. Utánam jött szinte sírva és nagyon bocsánatkérő hangon azt mondta, hogy ne mondjak neki ilyet. Mondtam, hogy másnak ilyen rosszul esik, mikor így beszélsz. Ezzel befejeztük. Azóta rendesen köszön.

A következetesség egyik szabálya: „Kijelentéseket csakis egyes szám első személyben tegyünk: „nekem nem tetszik…”, de sohase általánosítva: „ilyesmit nem illik nézni…”, és ne is becsmérlően: „már megint ilyen hülyeséget nézel!”- az efféle megjegyzésekből a gyerek csak a megvetést és a meg nem értést vél ki hallani.”

A köszönéssel elért sikerem, még félsiker, mert még van, hogy otthon szívesen beszél csúnyán. Valamikor hülyéskedésből, valamikor kötözködésből, ilyenkor próbálkozik, meddig mehet. Erre van egy tök jó ötlet a könyvben, a „malacidő”, amit mindenképpen, ki fogok próbálni.

„Mint tudjuk, a nem szívesen hallott kifejezésekkel a gyerek a szülőre gyakorolt hatalmát próbálgatja, s ha a szülő bénultan tűri – „mit is lehet ilyenkor csinálni?”- akkor a gyerek vérszemet kap, és tobzódik a vérszavakban. Reuterné érdekes megfigyelést tett: – Valahányszor kiengedték a malacot az ólból, megnyugodtak. Ez valami szükségletet elégített ki náluk. – A mama tehát azt javasolta, hogy határozzanak meg bizonyos „malacidőt”, s ezen belül mindenki azt mond, amit akar. A gyerekek meglepődtek, de elfogadták a javaslatot. Kitűzték az időpontot, az időtartamot, először tíz, később öt perc volt, de hétről-hétre változhatott. Az egyezmény bevált.”

Egy hete voltunk a Kopaszi-gáton. Tudtam, hogy ha oda lemegyünk láblógatás, vizezés lesz. Azt gondoltam fenyítésnek elég lesz annyi, hogy ha tovább merészkedsz a kelleténél, akkor hazamegyünk. Először bokáig, aztán térdig engedtem a vízbe az öt és fél éves fiamat. Tovább nem mert menni, de közben fröcskölődött és a nadrágja, amit azért jól feltűrtem neki, szinte teljesen vizes lett. Persze húszszor szóltam rá, és már mindenfélét mondtam neki, leginkább azt, hogy megyünk haza, de no eredmény. Végül feljöttünk a partról. Elmentünk a játszótérre, végig sétáltunk a gáton. Közben megszáradt a nadrág. Különösebb gond nem volt addig a pontig, míg újra engedtem. Átmentünk a túloldalra, ahol tök jó homokos part van. Nem csak lógatni lehet, hanem kb. térdig be lehet sétálni. A lényeg, hogy itt is bement először bokáig, aztán térdig. Közben szaladgált és fröcskölődött, de most jobban. Itt is azt vettem észre, hogy kiabálok, és bármit mondok, no eredmény. Szaladgált tovább. Aztán egyszer csak bevillant, hogy mit is kellett volna mondani, és tenni. Ez a hússzor elmondom és kiabálok, mert sajnos sokat kiabálok, tényleg nem működik, pláne így, hogy be se tartottam, amit ígértem. Teljesen csak magammal cseszetem ki, már megint. Már az elején rossz következményt állítottam fel, mert tudtam, hogy úgy se fogunk hazajönni. Szóval azt kellett volna mondanom, már itthon, hogy : „Ide figyelj fiam! Lemegyünk a Kopaszi-gátra. Tudom, hogy szeretnél lábat lógatni. Megengedem. A homokos parton is bemehetsz a vízbe, de csak bokáig, mert veszélyes. Fröcskölődhetsz, szaladgálhatsz is a víz szélén. De, ha vizes leszel akár merő vizes, úgy fogsz hazajönni, úgy leszel a gáton, ahogy vagy, mert váltó ruhát nem viszek.” Szerintem, ha ezt mondtam volna neki, valószínűleg ugyanúgy, sőt jobban kivizezte volna magát. De így legalább saját maga megtapasztalta volna, hogy milyen csurom vizesen lenni, és valószínűleg legközelebb nem tenné meg. Azt hiszem ez a tett logikus és természetes következménye.

Most az van, hogy olvasok egy nagyon jó könyvet a gyereknevelésről és szeretném másokkal is megosztani.

Jan-Uwe Rogger: Kell a gyereknek a korlát.

Nem reklámozni szeretném, vagy ilyesmi, de már sok könyvet olvastam a témával kapcsolatban, és idáig ez hasonlít legjobban arra, amit elképzeltem. Az eddigi könyvekből a konkrét példákat, nevelési helyzeteket, az ezekre vonatkozó javaslatokat hiányoltam. Nos, ez a könyv ilyenekkel van tele. Szinte minden sorban találok valamit, ami nekem szól. Mivel az egész könyvet nincs időm bemásolni, azt gondoltam néhány esetet leírok belőle ízelítőnek, és tanulságnak.

„Baszki, Mama!”

„Az öt éves Caroline vidáman dudorászva jön haza az óvodából, odaáll az anyja elé, és minden előzmény nélkül azt mondja: – Baszki, mama! – Várakozásteljesen pillant anyjára, aki kedvesen, de határozottan utasítja: – Vedd le a kabátod, Caroline, és menj kezet mosni. Caroline szót fogad, majd az asztalhoz ülnek. A következő négy napon megismétlődik a „baszki” köszöntés, és az anya ugyanúgy reagál. Az ötödik napon vacsora után Caroline megszólal: – Ez nagyon finom volt, baszki! – A mama határozott hangon: – Ilyet nem mondunk! – Caroline játékosan ismételgeti: – Nem mondjuk, hogy baszki, nem mondjuk, hogy baszki, nem mondjuk, hogy baszki! – Caroline, légy szíves, hagyd abba! – Szól rá ingerülten a mama. Caroline megzavarodik, majd kissé szeppenten megjegyzi: – De néha a papa is mondja! – Hát igen, nem is örülök neki – hagyja rá bizonytalanul az anyja. Caroline elmosolyodik. – Pedig a papa sokkal nagyobb, mint én, és mégsem tudja megállni.”

„ A hét éves Arthur így „becézi” négyéves húgát: – Hülye picsa! – Te vagy a hülye! – Hülye picsa!- Az apa ráförmed: – Ilyet nem mondunk! – Miért nem? – Mert az csúnya szó. – Olyan, minta szar, meg a kaka? – De Arthur? – szörnyed el az apa.”

„Caroline mamája eleinte helyesen reagált, úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a durva szót, nem kezdett a gyerek lelkére beszélni, nem is tudakolta, hogy „ kitől hallottad ezt?” „ Ha szó meg nem hallása nem vezet eredményre – mint ahogy a feni esetben sem – , akkor tenni kell ellene valamit. A szülői passzívitás itt csak újabb provokációra ösztönözné Carolinét, és lovat adna alá.” „ A kérdés csak az, hogy mi ilyenkor a teendő. Az anya azzal, hogy általánosságban ítéli el a szót- „ilyet nem mondunk”- lehetővé teszi, hogy Caroline saját tapasztalatait és megfigyeléseit is felsorakoztassa: – „ A papa is szokta mondani.”- Jobb lett volna így válaszolni: „ Nem akarom tőled ezt hallani!” vagy „ Nem mondhatod nekem azt, hogy baszki!”- Ha pedig Caroline tovább kérdezősködik, mondja azt: „Megbántsz, ha így nevezel.” Alapvetően fontos, hogy Caroline a szóváltás folyamán érezze: a szülő nem őt magát, csak az általa használt szó utasítja el.”

„ Aki hibátlanul akar nevelni, az hibázik a leggyakrabban, mert teljes figyelmét a hibák elkerülésére fordítja. Aki tökéletesen akar nevelni, az a felnőtt-gyerek kapcsolatot összetéveszti a versenysporttal. Nem baj, ha hibázom, meg engedem magamnak, hogy hibázzam- ez a fajta kijelentés, old mindenfajta görcsöt, és megkönnyebbülést szerez. A hibáért elnézést lehet kérni. A kudarc olyan ajándék, amelyből tanulhatunk, ösztönzés, hogy a jövőben ezt, vagy azt – ha nem is jobban, de- másképp csináljuk. Azoknak a szülőknek, akik az állandó stressz állapotában törekednek a tökélyre, csak azt mondhatom, hogy joguk van napi tíz hibára. Talán ettől fellélegeznek. Egy amerikai terapeuta azt a feladatot adta pácienseinek, akik az élet minden területén százszázalékosan akartak teljesíteni, hogy minden elkövetett hibáért ajándékozzák meg magukat valamivel. A páciensek így megtanulták, hogy elfogadják, sőt ajándéknak tekintsék hibáikat.”

„Határt kijelölni minden szülő számára nehéz feladat, s aki küszködik ezzel a problémával, az még korántsem alkalmatlan a nevelői szerepre. Sőt tekintse a szülő a nehézséget ajándéknak, olyan, különleges adománynak, amely talán újfajta nevelői képességeket csihol ki belőle. Ha a problémát kihívásnak tekintjük, akkor az eredmény sose tekintsük kudarcnak, vereségnek, az alkalmatlanság bizonyítékának, hanem értékeljük úgy, hogy ma még nem boldogultunk vele, ám holnap talán már igen.”

Látkép házunk tájáról

„Itt lakom látod, ez az a ház
Kevés a luxus, szolid a kényelem
Hiába keresel, nyugalmat nem találsz.”

Ez a ház, ahol lakom nagyon jó helyen van. A belvárosban, mindenhez közel. Közel vannak az iskolák, óvodák, boltok, szórakozó helyek, minden egy karnyújtásnyira. Jellegzetessége, hogy távoltarja az idegeneket. Sokan még benézni sem mernek a kapun, nem hogy bejönni. Gyalogosan már messziről látni, ahogy közeledünk felé. Az utca aszfaltja elkezd sötétedni, és ahol a legsötétebb ott kell bemenni. A sok kosztól és mocsoktól jellegzetes fekete színűvé vált. A szag, ami kifelé árad, talán még „feketébb”, mint a járda, sokszor igazi dögszagot érezni. És még nem mentük be a kapun, ami tárva-nyitva, szétverve, mint a kaputelefon. A kapualjba lépve csodálatos látvány fogad minket. Szemetes kukák, melyek egyes lakók szerint speciálisak, mert mellé is lehet dobni a szemetet és bele is. A szemetet zsák nélkül. Így gyakran kell háztartási hulladékot kerülgetni. De ez talán nem is lenne akkora probléma, ha nem lenne mellette egy kis húgy a szagával együtt, szétszórt szórólapok, ruhafélék, elektronikai cuccok, ágyak, meg ilyenek.  Most is van kint egy heverő, szerintem már kibérelte magának egy hajléktalan, mert azokból is akad itt egy-kettő. Volt, amikor nagy kupac földet kellett átlépni a küszöbön. Cipőnk talpával is érzékelhető ez a helyzet, a sok felgyülemlett kosz lassan úgy ragad, mint az enyv. Egyetlen élvezetet nyújtó látvány a molnárfecske család, akik ki-be repkednek, etetik csemetéiket. Őket nem zavarják a körülmények, csak élni akarnak. Megjegyzem, csodaszámba megy, hogy fel tudják nevelni fiókáikat, tavaly kicsúzlizták őket.

A kapualj látványa után, az udvarban gyönyörködhetünk. Itt már nem olyan tömények a szagok, de látnivaló itt is akad. Mindennapos a csikk, a szotyihéj, cigis doboz, rágó, növényi lom, kutya gumi mindenféle változatban. Extra a nem rég valaki által ledobott használt tampon. A szomszédom állítólag használt óvszert is talált már. ldőnként patkányok, szaladgálna, amiket lelkesen figyelnek a gyerekek az ablakból. Csótányok is vannak, de azokhoz még nem volt szerencsém. A kedves fölöttem lakó szívesen rásöpör bárkire bármit, nem számít, már vagy 50 éve lakik itt, úgy gondolja neki mindent, lehet. Nem akarom a lakókat szapulni, de ami van azt nem a szomszéd házból, hozzák át ide nekünk. És van, akinek a lakása is egy fertő, százezrekben mérhető a rezsi – és lakbértartozása, és ennek fejében új fürdőszobát kap cserébe. Hát nem édi? Érdekes az önkormányzat értékrendje. Úgy tűnik, valóban annak van szerencséje, aki lazán él és nem foglalkozik, nem aggódik ilyen alapvető dolgokon, mint a számlák kifizetése, vagy a rend.

Nagyjából ezt látom, mikor kilépek lakásom ajtaján, és ilyen lakókat kell elviselni. Nem egy festői környezet, de szokták mondani: „a szükség nagyúr”. Öröm az ürömben, hogy itt sikerült megtalálnom lelki békémet, magamra találtam, és sokkal nyugodtabb vagyok, mint az eddigi otthonomnak nevezett otthonomban.  

Miért szültem?

Fajfenntartás? Ez a szó eszembe se jutott. A tartalma talán igen, de nem foglalkoztam vele. Mindig is úgy gondoltam, ha gyermektelenül halok meg, attól nem hal ki az emberi faj. Fennmaradásunkról gondoskodnak sokan mások. Talán, ha én lennék az utolsó nő a Földön….ezt hagyjuk, szerintem senki se ezért szül.

Ma már biztosan tudom, miért szültem két gyereket. Van egy öt éves fiam. Mikor őt vállaltuk, nagyban befolyásoltak az elvárások. Mikor lesz már unoka? A húgom is előttem szült. A barátok is gyakran kérdezgettek. Sok ismerősünk is akkoriban kezdte a családalapítást. (Elvárások, megfelelni vágyás. Na akard!!!) Valahogy belekerül az ember fülébe a bogár. Aztán a körülményeket is elkezdtük úgy alakítani, hogy jöhessen a baba. Volt munkahely, vettünk egy házat, és még a szülői szerepre is alkalmasnak éreztük magunkat. Tudtuk mekkora felelősség egy gyerek. Vagy még se??? Visszagondolva nem értem, hogy gondolhattam ezt, mikor a másik okom a szülésre: kapcsolatunk helyrehozása volt. Már akkor voltak problémáink, és egyértelműen azt gondoltam (a párom is így gondolta elmondása szerint, de most csak a magam nevében „beszélek”), hogy a gyerek megszületése után a kettőnk közti gondok megszűnnek. Helyre áll a kis magánéltünk és minden újra happy lesz. Persze nem állt helyre. Olyannyira nem, hogy a lányom megszületése után elváltunk. 

Abban ugyancsak biztos vagyok, hogy ezen okokból nemcsak én, hanem sokan mások is szülnek. Ez talán hiba, de hibáinkból tanulunk, és ki tudja, talán ezért nem fenyegeti kipusztulás az emberi fajt. Úgy gondolom még, ezért szülni talán „tisztességesebb”, mint szívességből, vagy azért, hogy megfogjunk magunknak egy jó pasit.

A második gyerekvállalás egyetlen nyomos oka a bennem dúló iszonyatosan előtörő anyai ösztön volt. Itt jött elő igazából a biológia. Annyira akartam még egy gyereket, hogy volt, amikor a sírás jött rám, mikor megláttam egy kisbabát. Ekkor voltam 30, és éreztem magamban az óra ketyegését. Én mindenképpen akartam kistestvért. Itt is volt némi külső elvárás, de fő ok a fenti volt. Ma már biztosan állítom, hogy lányomat csak én akartam. Pontosan nem emlékszem, de szerintem már a terhesség alatt is éreztem, hogy őt magamnak szülöm, az én lányom lesz. És mit ad a sors, így is lett. A terhesség alatt kezdett igazán, vagy inkább folytatódott, kapcsolatunk megromlása. 10 hónapos volt Anna, mikor külön költöztünk. Nyílván, ha ezt tudom, talán nem szülök még egy gyereket. Nagyon sokan megkérdezték, hogy ő akkor miért kellett? 1. mert már késő lett volna megszakítani a terhességet, 2. mert akartam! Nem egyedül akartam felnevelni, félreértés ne essék, csupán két gyerekre vágytam, akiket harmonikusan, szerető családban nevelhetek fel. Átadni nekik, a pozitív értékeket, a szeretet és mindent, ami bennem van. Akkor úgy gondoltam ill. gondoltuk, hogy teljesen alkalmasak vagyunk a szülőségre. Felnőtt, érett, felelősségteljes embereknek tartottuk magunkat. Olyanoknak, akiknek nem azért kell a gyerek, hogy legyen kire hagyni a vagyont, vagy folytassa a családi vállalkozást, vagy legyen, aki eltartsa öregkorában.

És mégis megtörtént.

Egyedül nagyon nehéz. Valóban csak felnöveszteni lehet Őket. Megadhatok nekik mindent, kivéve az apai mintát. Az apa érzéseit, gondolkodásmódját nem tudom pótolni. E nélkül meg hogyan fejlődne rendesen a kis lelkük? Az apával normális viszony tartok fenn. Beszélünk egymással, nem veszekszünk, látogatja a gyerekeket. Ez nem tudom mennyire lesz elég, de úgy érzem egy űr akkor is, ott van, amit szerintem, nem lehet mással betölteni.

Mindettől függetlenül nagyon jó, hogy szültem, hogy anya vagyok, és hogy vannak gyerekeim. Nem bántam meg. Ez az élet rendje. Gyerekeink legyenek, átadjuk nekik génjeinket és belső értékeinket. Így valami mindig tovább él belőlünk, és talán ez a válasz a hallhatatlanságra.

Azt tudom tanácsolni annak, aki még nem szült, hogy nagyon gondolja át, miért akar gyereket. Ehhez fel kell nőni érzelmileg, értelmileg egyaránt. Felelősséget kell tudni vállalni. A gyerek nem egy játékszer. Egészséges testi-lelki fejlődésükért igenis felelősök vagyunk, és erre csak az képes, aki (sok más mellett, de elsősorban) tisztában van önmagával. Aki már szült, az meg igyekezzen jó irányba terelni bárányait, nézzen tükörbe és ápolgassa kapcsolatát. Továbbá őszintén ajánlom, sőt kötelező olvasmánnyá tenném Dr. Csernus Imre: Ki nevel a végén? című könyvét. Az ő sorai ihlettek e gondolatok leírására, és ezúton köszönöm neki, hogy ez a könyv megíródott.

Ui: Én azt látom az ismerőseim körében, hogy pont az nem szül, akinek kéne, aki tényleg fel van nőve a feladathoz, és tök jó géneket tudna átadni.

Dolgok, amik foglalkoztatnak:

Az egyik nem egy új keletű, de lassan döntenem kell. Szorít az idő! El kéne végre határoznom, hogy mit tanuljak. Mert valamilyen irányba mindenképp tovább kell képeznem magam, az biztos. Csak az a nagy kérdés, hogy merre tovább???  Perpillanat két lehetőségem van. Az egyik, hogy beiratkozom egy pénzügyi tanfolyamra. Elvégzem, lesz munkám, és sok-sok pénzem. Ez tök jól hangzik, csábít és vonz. A gondom ezzel csak annyi, hogy rohadtul nem érdekel! Amiért dolgoznék benne az csak a pénz. A másik lehetőségem, hogy itthon ülök a babérjaimon és várom, hogy megjöjjön az ihlet, belém csapjon a menykő és ráébredjek mi is az, amit valójában szeretnék. Na, de ez ki tudja mikor lesz, addig meg nem szeretnék ölbe tett kézzel ülni, az nem az én asztalom. Ha viszont már meg lenne a kérdésemre a válasz, akkor azt szívesen, szívvel, lélekkel tudnám tenni, örömömet lelném benne, még akkor is, ha nem leszek belőle milliomos.  Ez szerintem fontos kérdés, mert nem mindegy mit dolgozik az ember egész életében.

A másik dolog: Milyen legyen a férfi? Szép, jóképű, izmos, és ne tudjon megszólalni, vagy kevésbé macho, de intelligens és a lelkem része. A legjobb megoldás, a kettő jó tulajdonságainak kombinációja. Na, de ilyen nem sok rohangál az utcán.

Egy tipp indulat, düh levezetésére: vegyél egy homokzsákot, vagy boksz zsákot, vagy valami ilyesmit, rajzold rá a gyűlölt személyt, és addig üsd, míg szét nem megy, vagy amíg megnyugszol.

Másik tipp vágyaink eléréséhez: készíts egy kollázst, olyan képekből, amit a vágyaidból raksz össze, és ezt tedd ki háttérképnek a számítógépeden. Így mindennap láthatod, eszedbe jut, rögzül, jó érzéssel tölt el, és lassan valóra válnak.

Szerencsés vagyok, mert:

• 
  
  Van két gyönyörű és egészséges gyerekem, ráadásul egy fiú és egy lány, amire titkon  mindenki vágyik.
  
  
• 
  
  A válás után saját lakásba költözhettem, ami igaz kicsi és szar helyen van, de fenn tudom tartani, és nem kell albérletet fizetnem, vagy anyámat elviselnem.
  
  
• 
  
  Gyakorlatilag előbb, vagy utóbb mindig meg tudom venni az apróbb dolgokat, amikre vágyom.
  
  
• 
  
  Sikerült visszafogynom a lánykori súlyomra, és meg tudom őrizni nőiességem.
  
  
• 
  
  Ebben a kánikulában mindennap játszótér helyett a strandra tudom vinni a gyerekeket, ami főleg nekik nagy öröm.
  
  
• 
  
  Végre eljutottam oda, őszintén, hogy hálás legyek a sorsnak, amiért visszaköltözhettem gyökereimhez.
  
  
• 
  
  Sikerült belátnom, hogy így jó, ahogy van. Itt a munkakeresésre gondolok. Még egyszer valószínűleg nem lesz, hogy ennyi pénzért (még ha ez nem is egy nagy összeg) itthon és a gyerekkel lehessek.
  
  
• 
  
  Sok mindent kapok a családtól pl: tisztítószereket, bevásárlást, 1-2 ruhadarabot, apróságokat, ezt-azt. Támogatnak, segítenek lehetőségeikhez mérten, és ez is tök jó.
  
  
• 
  
  Időnkét szórakozni is el tudok menni. Ebben a hónapban Belga koncert lesz.
  
  
• 
  
  Tudom, hogy az elmúlt évek miatt megromlott egészségi állapotomat helyre tudom hozni, és újra makkegészséges lehetek.
  
  
• 
  
  Egy nagy változás megváltoztatta az életem. A változás és változni jó. És nem csak jó, de kell  az embernek. Szükség van rá, hogy előrébb tudjunk lépni.

SI (sárga irigység) szindróma. Most ettől szenvedek. Egy jövőképre vagyok irigy és nem értem miért? Látom, hogy a volt párom álma valóra válik. Siker, pénz és nem csillogás, hanem a NŐ! Látom, hogy jóban dúskálva igaz szerelemben él. Úgy ahogy ő azt már régóta elképzeli. Elindult egy úton, ami felfelé ível. Tök jó és őszintén örülök neki. Csak annak nem örülök, és erre vagyok irigy, hogy ezt nem velem valósítja meg. Hogy mellettem nem volt képes ilyen döntéseket hozni, előrébb lépni, férfiként viselkedni és a sarkára állni. A szerelem kellett hozzá. Ez indította be a változásokat, ami tulajdonképpen mindannyiunk életét jobb irányba terelte, de mégis még mindig ott van bennem az irigység, a féltékenység és a düh. Ba…. meg! Hogy tudtam így elrontani? Hogy tudtam hagyni kicsúszni a kezem közül? Hogy tudtam elveszíteni? Nem tudtam rá vigyázni. Az ember tényleg akkor jön rá, hogy mekkora kincset őrzött, mikor azt elveszíti. És a bűntudat, hogy miattam, nagyrészt miattam….nagyon nehéz belenyugodni. Tudom nem szabad magam hibáztatni, és nem is akarom csak magam, de én is ludas voltam a dologban. Mostanra tudom, hol vétettem sok-sok hibát. Iszonyú nagy lecke volt, tanultam is belőle jó sokat. Csak az a baj, hogy helyre hozhatatlan! A kincs, végleg elveszett. És az a nő! Tudom, hogy neki most ő a minden, a szent és a földi tökéj. De számomra csak egy riherongy, aki a történtek ellenére még mindig a férjével él. Egy gerinctelen nulla, erkölcstelen szívtipró, aki az állítólagos szerelmét nem képes felvállalni. Nem meri tetteiért a következményeket viselni, pedig a boldogságáról van szó, vagy miről, ami mindenkinek a legfontosabb. Vagy nem? Most az indulat beszél belőlem, de muszáj, hogy valahogy könnyítsek a lelkemen, ha már nem rúghatok belé. Nagyjából ez van. Irigység, féltékenység bőven van bennem is, amiktől igyekszem megszabadulni, túllépni, kezelni. De csak lassan, nagyon lassan, ahogy a kőből kavics lesz, úgy haladok vele. Zárómondatként naivságom is megemlíteném. Mindenki véleménye ellenére, én elhiszem, hogy Fiona egyszer tényleg fel fog adni mindent, amivel számomra ez a szerelmi háromszög végleg bezárulna.

 A pasikról mostanában egy dolog jut eszembe: a remény hal meg utoljára.

Aztán rátaláltam egy új “szerelemre”: KHJ  összes dala , pillanatnyilag ez a favorit:  http://www.youtube.com/watch?v=uwdAja21OCs

Ma egy vásárlás alkalmával kisebb méretet vettem cipőből, ruhából egyaránt a fiamnak. Ilyenkor mérges vagyok magamra, hogy ismét sikerült rosszul döntenem a méretet illetően. Későbbiekben a döntéseimről biztos lesz szó.

 “Mitől függ a gazdagság?

Ha mai napon a világon fellelhető összes pénzt egyenlő mértékben osztanánk szét az emberek között, öt év múlva hajszálpontossan ugyanazok lennének a gazdagok és a szegények, mint most.

Ez a legtalálóbb mondás, amit a meggazdagodásról valaha is hallottam!

Én azt olvasom ki belőle, a hogy nem a külső körülmények tesznek vagyonossá vagy koldussá minket, hanem a pénzhez való állandó, megkérgesedett viszonyulásunk.

Vonzzuk a pénzt, vagy taszítjuk! Lélegzetvételnyi szünet nélkül!”

Részlet a Gyógyító agy c. könyvből