A nevelésről 2.

A nevelésről 2.

Elolvastam a könyvet. Rengeteg információval gazdagodtam, pedig a legtöbb dologról, már sokat olvastam. Összességében azt érzem, hogy most értettem meg igazán, mit is jelent következetesnek lenni, és mi  a különbség a tiltás-büntetés és a következetesség között. Egy részlet ide a könyvből:

„Természetes, hogy aki kijelöl egy határt, annak végig kell gondolnia, azt is: mi lesz, ha másik fél átlép rajta, ha megszegi a megállapodást. Ne tiltásról és büntetésről legyen szó ilyenkor, hanem a tett logikus következményéről (Dreikus). A következmény a büntetéstől eltérően, szoros kapcsolatban van a helytelen magatartással, például a szabály megszegésével, a jelenre vonatkozik, s akkor sem vájkál  a múltban, a mikor a igyekszik felderíteni annak indokait. A logikus következmény a jövő felé mutat, és célja a probléma megnyugtató megoldása. A tett természetes következménye azt tudatosítja a gyerekben: én többre is képes vagyok a szabály megsértésénél vagy a megállapodás felrúgásánál, én képes vagyok együttműködni is. A büntetés a kisebbrendűségi érzést erősíti – „nekem semmi sem sikerül…”- a tett logikus következménye az önbecsülést erősíti.: „Legközelebb biztosan sikerül!” A természetes következmény alapja a kölcsönös megbecsülés, s épp ezért nyugodt, szívélyes légkörben kerülhet rá sor.”

A továbbiakban a könyvből és a saját életemből írok le példákat, az érthetőség a saját tisztánlátásom miatt.

Először a „Baszki mama” esetéhez fűznék hozzá. Az én fiam újabban előszeretettel üdvözöl bárkit, és ezek elsősorban a mamája, keresztszülei, közeli ismerősök, hogy „kakafej”, „tökfej”, „kukoricafej”, meg hasonló fejek. Rengetegszer mondtam neki, hogy ezt nem szabad, nem illik, ez rosszul esik annak, akinek mondjuk és hasonló általánosságokat. Mondanom se kell, semmit se ért. Aztán valamelyik nap kipróbáltam egy „tolvajkulcsot”. Anyámhoz mentünk, valamilyen fejjel üdvözölte őt és a többieket. Persze rászóltunk. Aztán elmentem, valahova egy 10 percre és útközben kitaláltam, mit fogok neki mondani, ha visszaérek. A 2 éves lányommal és a 7 éves keresztlányommal játszottak a szobában. Mikor beléptem az ajtón mosolyogva üdvözöltem őket: – Szia Anna! – Szia Merci! – Szia kakafej!, aztán kimentem. Utánam jött szinte sírva és nagyon bocsánatkérő hangon azt mondta, hogy ne mondjak neki ilyet. Mondtam, hogy másnak ilyen rosszul esik, mikor így beszélsz. Ezzel befejeztük. Azóta rendesen köszön.

A következetesség egyik szabálya: „Kijelentéseket csakis egyes szám első személyben tegyünk: „nekem nem tetszik…”, de sohase általánosítva: „ilyesmit nem illik nézni…”, és ne is becsmérlően: „már megint ilyen hülyeséget nézel!”- az efféle megjegyzésekből a gyerek csak a megvetést és a meg nem értést vél ki hallani.”

A köszönéssel elért sikerem, még félsiker, mert még van, hogy otthon szívesen beszél csúnyán. Valamikor hülyéskedésből, valamikor kötözködésből, ilyenkor próbálkozik, meddig mehet. Erre van egy tök jó ötlet a könyvben, a „malacidő”, amit mindenképpen, ki fogok próbálni.

„Mint tudjuk, a nem szívesen hallott kifejezésekkel a gyerek a szülőre gyakorolt hatalmát próbálgatja, s ha a szülő bénultan tűri – „mit is lehet ilyenkor csinálni?”- akkor a gyerek vérszemet kap, és tobzódik a vérszavakban. Reuterné érdekes megfigyelést tett: – Valahányszor kiengedték a malacot az ólból, megnyugodtak. Ez valami szükségletet elégített ki náluk. – A mama tehát azt javasolta, hogy határozzanak meg bizonyos „malacidőt”, s ezen belül mindenki azt mond, amit akar. A gyerekek meglepődtek, de elfogadták a javaslatot. Kitűzték az időpontot, az időtartamot, először tíz, később öt perc volt, de hétről-hétre változhatott. Az egyezmény bevált.”

Egy hete voltunk a Kopaszi-gáton. Tudtam, hogy ha oda lemegyünk láblógatás, vizezés lesz. Azt gondoltam fenyítésnek elég lesz annyi, hogy ha tovább merészkedsz a kelleténél, akkor hazamegyünk. Először bokáig, aztán térdig engedtem a vízbe az öt és fél éves fiamat. Tovább nem mert menni, de közben fröcskölődött és a nadrágja, amit azért jól feltűrtem neki, szinte teljesen vizes lett. Persze húszszor szóltam rá, és már mindenfélét mondtam neki, leginkább azt, hogy megyünk haza, de no eredmény. Végül feljöttünk a partról. Elmentünk a játszótérre, végig sétáltunk a gáton. Közben megszáradt a nadrág. Különösebb gond nem volt addig a pontig, míg újra engedtem. Átmentünk a túloldalra, ahol tök jó homokos part van. Nem csak lógatni lehet, hanem kb. térdig be lehet sétálni. A lényeg, hogy itt is bement először bokáig, aztán térdig. Közben szaladgált és fröcskölődött, de most jobban. Itt is azt vettem észre, hogy kiabálok, és bármit mondok, no eredmény. Szaladgált tovább. Aztán egyszer csak bevillant, hogy mit is kellett volna mondani, és tenni. Ez a hússzor elmondom és kiabálok, mert sajnos sokat kiabálok, tényleg nem működik, pláne így, hogy be se tartottam, amit ígértem. Teljesen csak magammal cseszetem ki, már megint. Már az elején rossz következményt állítottam fel, mert tudtam, hogy úgy se fogunk hazajönni. Szóval azt kellett volna mondanom, már itthon, hogy : „Ide figyelj fiam! Lemegyünk a Kopaszi-gátra. Tudom, hogy szeretnél lábat lógatni. Megengedem. A homokos parton is bemehetsz a vízbe, de csak bokáig, mert veszélyes. Fröcskölődhetsz, szaladgálhatsz is a víz szélén. De, ha vizes leszel akár merő vizes, úgy fogsz hazajönni, úgy leszel a gáton, ahogy vagy, mert váltó ruhát nem viszek.” Szerintem, ha ezt mondtam volna neki, valószínűleg ugyanúgy, sőt jobban kivizezte volna magát. De így legalább saját maga megtapasztalta volna, hogy milyen csurom vizesen lenni, és valószínűleg legközelebb nem tenné meg. Azt hiszem ez a tett logikus és természetes következménye.