“Az Igazak népének gyermekei évszázadok óta ugyanazokat a szavakat, ugyanazokat a mondatokat súgják az újszülött fülébe. Minden ember ugyanazt a bátorító kijelentést hallja életében először: “Szeretünk és segítünk utadon.” Az utolsó ünnepen mindenki átöleli a búcsúzót, és ezzel a mondattal bocsátja útjára. Ezt hallotta érkezésekor, ezt hallja távozáskor! ”
Részlet Marlo Morgan Vidd hírét az Igazaknak című könyvéből
Agykontrollos sikereim
2010 októberében végezetem el a tanfolyamot, életem eddigi legnagyobb hullámvölgyében. A völgy, melybe kerültem röviden: egyedül két kis gyerekkel, egy szobakonyhás lakásban, egy putris házban és munka nélkül. Ebből a helyzetből, /melyet megjegyzem én választottam – a jobbik rossz/ tudtam, hogy ki lehet kerülni, de ehhez idő, idő, türelem, türelem, sok-sok türelem és tettek kellenek. Mivel nem igazán volt, aki lelkiekben támogatott volna ebben a nehéz időszakban, és pesszimizmusra hajlamos típus vagyok, muszáj volt, hogy ahonnan csak lehet erőt, merítsek. Az egyik az agykontroll volt.
Miután mindenben változást szerettem volna nem tudtam, hogy mivel kezdjem. Olyan sok mindent akartam egyszerre, hogy úgy éreztem kifolynak a dolgok a kezeim közül. Itt kezdtem igazán gyakorolni a türelmet. Próbáltam fontossági sorrendet állítani, de valahogy nem ment. Mindent akartam egyszerre és azonnal. Végül türelemre intve magam a következőre jutottam:
Írtam egy nem túl hosszú szöveget, amibe mindent bele fogalmaztam. A külsőm, hogy jól nézzek ki, pár kilót leadjak, csinos legyek, nőies. Az egészségem, a lakásproblémám, a munka, a pénz, azt hiszem ennyi. Ja, és egy pasi. Ezt minden reggel, kitartóan elmondtam a szintemen. Plusz napközben is sokat gondoltam ezekre a dolgokra. Meg valahogy az egész hozzáállásomon is elkezdtem változtatni.
A változások pedig jöttek.Először is lett egy munkahelyem januárban. Egy takarítás, aminek nagyon örültem, kezdetnek szuper volt. Februárban meg lett egy pasim, egy szerető. Bár a vágylistámon nem az első helyen szerepelt, még is pozitív változásokat hozott. Önbizalmat adott, nőiességet, vidámságot. A leánykori súlyomat is visszanyertem, amit ezelőtt nem gondoltam volna. Nem nagyképűségből, de akkoriban jobban néztem ki, mint korábban bármikor. Azt hiszem, ekkor kezdtem megélni nőiességem. Ebben környezetem is folyamatosan megerősített. Amit még itt megemlítenék, hogy olyan szexuális vágyaim is beteljesültek ebben a kapcsolatban, amikről korábban csak „álmodtam”, ami egyenlő azzal, hogy elképzeltem.
Közben még több munkám lett, kerestem és találtam. Ez a két dolog nagy lendületet adott. Pontosabban hitet, mert én nagyon sokat kételkedtem, még sokszor most is, mikor valami nem úgy alakul. Aztán egy kis önsajnálat után a kétkedés elmúlik. És visszatér az önbizalmam. Mint egy narkós, aki vissza-visszaesik. Ezt azért említem meg, mert ez az önsajnálati depis hangulat egyre rövidebb ideig tart. És ez fontos, mert nagyon jó, hogy magamtól pár nap alatt ki tudok jönni belőle, és tovább lépek.
Szóval a listám szűkült. Nagyon örültem, hogy gyarapodtam. A ruhatáramat elkezdtem lecserélni, vettem egy régóta vágyott fényképezőt stb. Nyáron még a Balatonon is voltam a gyerekekkel, amit előző évben döntöttem el, hogy megyünk. És akkor még fogalmam se volt, hogy miből. Jövőre a Horváth tengerpartot tervezem, még nem tudom miből……síelést….., a képek meg vannak a fejemben.
Aztán továbbra is ott volt a házunk eladása, a szobakonyhás lakásom cseréje. Ezekre is nagyon vágytam, de semmi nem történt. Időnként meginogtam, de aztán visszatértem. Egy darabig nem is meditáltam mindennap, és akkor nem is volt olyan jó. Hiányzott. És ha elkezded, csinálni kell, mert működik, és olyankor tényleg jobb. Pl. Szoktam olyat csinálni, hogy reggel beprogramozom, hogy jó napom legyen, hogy történjen valami jó. És olyankor tényleg történik valami jó, valami előre lépés. A ruhavásárlásom jó példa. Azt hiszem háromszor volt olyan, hogy lementem itt az egyik kínai ruhás boltba, és vágyakozva néztem, milyen jó lenne, ha 1-2 ruhadarabot meg tudnék venni. És akkor aznap valahonnan jött is rá pénz. És meg lettek a ruhák.
A szobakonyhás lakásomat 2012 decemberében sikerült elcserélnem, ami egy külön történet.
Ezt a lakást már nagyon régóta el akartam cserélni, de valamiért – most már tudom, hogy miért – egy csere sem jött össze. Gyakorlatilag az anyagiak tartottak vissza. Sok pénzt kellett volna kölcsönkérnem, nem akartam mástól függeni és ne akartam tartozást. Valahogy kezdettől fogva a számomra legmegfelelőbb megoldásra vártam, amit tudatosan kb. egy évvel a csere előtt kezdtem el mondogatni magamnak. Aztán egy idő után az is letisztult bennem, hogy hol és milyen lakást szeretnék. És most pontosan egy ilyenben lakom.
Egy felújított tetőtéri lakásra vágytam, itt a városban, a környékünkön. Anyukám barátnője egy ilyen felújított házban lakott/lakik. Tőle tudtam meg, hogy egy lakó, egy cigány ember, el akarja cserélni a lakását. Megegyeztünk. Örültem, de a pénz, amit ki kellett volna fizetni különbözetnek nagyon sok volt és ez zavart. Aztán a csere nem jött össze, mert a neje végül nem egyezett bele. Akkor egy darabig el voltam keseredve, de hamar túlléptem és gondoltam, majd jön valami jobb, valami megfelelőbb.
Ezzel a csalódottsággal a hátam mögött programoztam tovább. És akkor egy szép nyári napon találkoztam ezzel a cigány emberrel. Ekkor az ő hatására bementem az önkormányzatba, hogy hátha el lehet cserélni a lakást. És mit ad Isten, attól a naptól lehetet beadni minőségi lakáscsere kérelmet. Na, innentől kezdve csak a cigány ember lakására tudtam gondolni. Azt gondoltam, ha van egy kis szerencsém, akkor azt meg is kapom. És meg is kaptam! A sors fintora, szokták mondani. Ehhez én annyit tettem, miután mindig hárítottak az önkormányzatban, hogy megemlítettem a kiszemelt lakást. Novemberre lett aktuális a csere, két ünnep közt költöztem. Ami még nagyon fontos, hogy anyagilag így jártam a legjobban. Négy millió forint helyett, nyolcszáz ezret fizettem ki különbözetnek. Amit a ház árából majd vissza tudok fizetni.
Itt még megemlíteném, hogy a meditációk mellett elkezdtem következetesen viselkedni. Ez nagyon megmaradt bennem a tanfolyamon. Pl. Nyáron kifestettem. Ez után csináltam egy nagy szortírozást. Minden felesleges régi cuccot kidobtam, odaadogattam. Úgy pakoltam össze, hogy költözésre készen álltam. Pl. az akváriumot kitakarítottam, de nem töltöttem fel újra vízzel, ha menni kell, ne kelljen vele szarakodnom. Ez az érzés át is járt. Aztán vettem egy új tv-t is ősszel, aminek a dobozát nem dobtam el, mert, hogy majd kell a költözéshez. És ezt is mondtam, mikor valaki megkérdezte, hogy miért őrizgetem. Ősszel egy biztosítós nő is hívogatott, hogy kössem újra a lakásbiztosítást, de mondtam neki, hogy nem, majd az új lakásra. És azt mondtam neki is, hogy nem tudom mikor és hova költözöm, de költözök.
A következetes magatartás más esetekben is alkalmaztam. Pl. hogy legyen pasim, vettem egy csomag óvszert. Aztán reggelente úgy indultam el, mintha dolgozni mennék, mikor még nem volt munkám. Stb.
Most épp a munkám van kialakulóban. Decemberben költöztem, és február 20-án kezdtem egy új munkahelyen. Egy rendes tanári állásban. Ebben is volt egy kis következetes magatartás, a tanári zsebkönyv, amit jegyzetnek vettem meg. Mivel csak nyárig szól a szerződésem a „bátraké a szerencse” mottóra építve vállaltam el. Azt gondolom továbbra is, hogy ebből könnyebben tudok előre lépni, mint a takarításból.
Aztán folyamatban van a ház eladása, amire nagyon várom a kedves középkorú férfi vevőmet, aki egy összegben fogja kifizetni. Ebből fogom rendezni a másik lakás különbözetétét. Sokszor elképzelem, hogy utazok le a pénzért, ahogy aláírom az adás-vételi szerződést, ahogy kifizetem hitelezőimet. Meg azt, hogy megszabadulok egy nagy tehertől, hogy könnyebbséget érzek. És ez nagyon jó érzés. Hogy érzem, hogy új vetületet kap az életem, tiszta lappal, nyugodtan kezdhetem életem új fejezetét.
A fentiek 2012 tavaszán íródtak. Azóta eltelt két év. A ház eladása nagyon nehezen ment. 2014 elején egy középkorú férfi vásárolta meg egy összegben, az elképzeltnél jóval alacsonyabb áron.
Úgy érzem ezzel zárult le egy nehéz fejezete az életemnek, és most van az, hogy igazán fellélegezhetek.
Ma végre van egy nyugodt estém. A gyerekek alszanak, én meg még lent. Zuhanyoztam, szépítkeztem anélkül, hogy bármit félbe kellett volna szakítanom. A szívem nyugodtsággal, szeretettel, elégedettséggel és hálával van tele. Boldognak érzem magam, vidámnak, jókedvűnek és kiegyensúlyozottnak. Ezt az érzést szeretném megőrizni a következő napokra is. Azt hiszem, hogy ez egy perfect night. Pedig ma este egy kedves, nagyon jó lelkű ismerősöm halálhírét kaptam, akire innen a távolból jó szívvel emlékezem. És van bennem egy igen erős vágyakozás az újdonsült szeretőm után, amit az ép ész szavaival csitítok magamban.
Ezt a könyvet ajánlom figyelmébe minden anyukának, és leendő anyukának:
http://www.libri.hu/konyv/az-elveszett-boldogsag-nyomaban.html
Ezzel a rövidfilmmel, pedig Békés és Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek, aki épp a blogomon jár:
http://www.youtube.com/watch?v=NVoVmDHXjI4&feature=related
Egy kis boldogság
Este a fiam az ágyban lelkesen mondja, hogy egy trükkös autópályát szeretne a Mikulástól. Olyat, amiben átváltozik az autó színe.
Erre én:
– Hát, ezt biztos nem tudom megvenni, mert drágák a tv-ben hirdetett játékok…( be se tudom fejezni a mondandóm)
– De, Anya! Azt nem is neked kell megvenned, mert a Mikulás hozza nekem!
– Tényleg, milyen igazad van!
Ettől mind a ketten megnyugodtunk.
Annyira aranyos volt! Tök jó, hogy nem értette meg az elszólásom. Olyan jó látni, hogy mennyire hisz benne. ( Nem is tudom mi lesz vele, ha kiderül az igazság.)
És, ami még olyan egyszerű nála, hogy elég könnyen le tudom beszélni valamiről, amit nem tudok megvenni.
A trükkös pálya, valahogy eltolódott a szülinapjáig, ami januárban lesz. Felváltotta egy puska, amiből végül két pisztoly és egy céltábla lett.
Ez úgy történt:
– Puskát hozzon a Mikulás, mert azt szeretnék!
– Szerintem pisztolyt hoz töltényekkel.
– Miért? – kérdi kissé mérgesen, ingerülten.
– Mert ezt írtam meg neki emailben. Úgy emlékszem, akkor még pisztolyt akartál. .
– Akkor jó lesz az is, csak legyen hozzá céltábla.
– És, ha nem lesz??? Akkor csinálunk.
– Jó. (És jöttek az ötletek miből és hogyan.)
Szóval, volt egy kis duli-fulizás, de reggel mikor felkelt, az volt az első mondata, hogy:
– Nekem mindegy mit hoz a Mikulás, csak hozzon valamit!
Ez annyira őszinte volt és gyermeki, hogy sikerült meghatódnom. Ilyenkor az én szívem is boldog, hogy egy kis aprósággal is tudok nagy örömöt okozni.
Előzmény:
– Két évvel ezelőtt kölcsön adtam 400 ezer forintot Violának és Misinek.- mondja Zsanett, Viola legjobb barátnője.
Már vagy húsz éve barátok. Sok mindent megéltek együtt. Zsanett és férje a semmiből építették fel, amijük van. Ma már milliókat keresnek havonta.
– Két hete mondtam Violának, hogy egy összegben fizesse vissza a pénzt. – folytatja Zsanett. Úgy volt megbeszélve, hogy részletekben kifizetik, de még egy forintot se adtak vissza, pedig kb. 400 ezer forint a havi bevételük. Azt gondolják, hogy azért, mert nekünk van, nem kell megadni. Azóta minden alkalommal megjegyzi, hogy mi megtehetjük, ők meg nem. Én nem gondolom, hogy bárkinek el kéne néznem ekkora tarozást.
Erre én – a Mesélő – helyeslek, hisz igaz, rég vissza tudták volna fizetni, ha akarták volna. Most valóban nyöghetik a banknak a kamatot.
(Megjegyzem még előzményként, hogy a Mesélő is tarozik Zsanettnak, kb. másfél millióval, ami nem kölcsön adott pénzt, hanem kifizetés egy lakásból. És ugyanazt gondolja, mint Viola, hogy minek adja meg, hisz nagy szükségük nincs rá, és jelen helyzetben nem tud bevállalni egy több milliós kölcsönt.)
Mióta válság van, Zsanett mindig mondogatja, hogy milyen jó lenne egy lakást venni, befektetni, meg hogy legyen a lányának. A minap nálam volt, megnézte az elektronikus leveleit, láttam, hogy jönnek a lakáshirdetések hírlevélben. Kérdeztem:
– Akartok lakást venni?
– Mi? Dehogyis! Anyunak nézem a lakásokat.
Éreztem, hogy hazudik, csak a mondat második fele igaz. Anyu valóban akar másik lakást venni.
Esemény:
Viola felvett kölcsönt, és visszaadta a pénzt. Igaz 15 ezer forint híjával, amit később rendez. Zsanett szerint a később holnap után kis kedden lesz.
Játszóházban voltunk Zsanett lányának szülinapi buliján. A gyerekek játszanak, a szülők beszélgetnek. Nem mindenki ismeri egymást, ezért be is mutatkozunk.
– Szia! A „Mesélő” vagyok.
– Szia! Kata vagyok, a Zsanett albérlője.
Hoppá! Lepődik meg a Mesélő. Albérlő? Mi történt? Zsanették elköltöztek? Kiadták a házukat?
A bemutatkozás folytatódik.
– Szia! A Zsani anyukája vagyok.
– Szia! Kata vagyok, a Zsanett albérlője.
Anyu szintén meghökkenve. Döbbenet az ő arcán is, és most már az albérlőjén is, akiben fel se merült, hogy ez hét pecsétes hadi titok. Hamar leesett mindenkinek, hogy Zsanették lakást vettek. Nagyon kellemetlen szituáció, kissé sértő, hogy így derült ki. Talán illet, volna elmondani. Azt gondolom, ez nem egy ruhadarab, amiről ne tudhatnának a közeli családtagok. De Zsanett szerint ez nem tartozik ránk. Ok, ezt elfogadom, csak akkor ne hozzon ilyen kellemetlen helyzetbe.
Következmény:
A Mesélőben sértődöttség, és bizalmatlanság érzése keveredik…..
Gyakorlatilag az van, hogy a pénz, a sok-sok pénz tönkreteszi a kapcsolatokat. Zsanettéknak, mert megvesz mindent, amit szeretne, és nem titkolja, hogy jól élnek, nincs barátjuk. Csak érdekből barátkoznak velük. Megy a jó pofizás, a képmutatás, és az alakoskodás. Mindenki olyan álszent velük. És sajnos családon belül is ugyanezt tapasztalom. Én is sokszor irigy vagyok rájuk, én is sokszor azt mutatom neki, amit látni szeretne. Itt az jön be a képbe, hogy ha az ember függ valakitől, akkor az úgy taktikázik. És most én is függök tőlük. Sajnálom, hogy vannak olyan érzéseim, és gondolataim, mint Violának, de ez van. És ezen és szeretnék túllépni, mert tudom, hogy nem helyes. Főleg azért, mert Zsanett a Mesélő testvére.
Zsanett különben rendes, jó szívű és szívesen segít, de mégis, ahogy nő a vagyonuk, úgy szélesedik a szakadék köztünk.
Diafilm
1.kép
Annie a szobája ablakában áll és nézi a szemközti házat. A panelház lakásinak ablakait, erkélyeit. Azon gondolkodik, mit csinálhatnak az ott lakók. Valaki épp mosogat, olvas, alszik, vagy épp öltözködik, ki tudja? Az emberek életébe a házak közelsége miatt időnként bepillantást lehet nyerni. Ez olyan izgalmas, érdekes a 12 éves lánynak, aki most nem kukkol, hanem búcsúzkodik. Fájó szívvel nézi a veszekedő párt, a játszó kisfiút, a házak közti fákat, játszóteret, a kéklő eget, és a távoli házakat. A mai nap az utolsó, hogy kis szobája ablakából nézelődhet, képzelődhet. Holnap költözik. Szív megszakad, könny kicsordul.
2.kép
Annie 25 éves. Egy autóban ül, útban egy baráthoz. Az út elvezet a régi ház előtt. A házhoz érve szobája ablakát keresi. Rögtön bevillan: harmadik erkélysor, fölülről a harmadik erkély. Egy pillanat alatt a szeme a keresett pontra vetődik, szíve megdobban, emlékek előtörnek, a jelen megszűnik.
– Hogy mennyire szerettem ott lakni!- gondolja magában. Egy kis nosztalgia csendben, a kocsi hátsó ülésén. Mióta elköltözött nem járt erre, de sokat gondolt gyerekkora színhelyére, sokat álmodott is vele. Más itt lenni, újra látni. Aztán hirtelen fék, újra a jelen, a valóság.
3.kép
Annie a régi panelház felé sétál, a zajos fő úton, a villamos pálya mellett. A sors újra ide hozta felnőtt, érett nőként. Régóta dédelgetett vágya, hogy egyszer eljön, és megnézi, hogyan változott meg a környék. Az autós élmény óta nem járt erre. A séta rövidre sikerül. Ahogy közeledik egykori otthona felé, fokozottan érzékeny állapotban, szinte egyfolytában a kis szobájára gondol. Aztán hirtelen elszakad a cérna. Zokogni kezd.
– Úristen! Így hogyan jutok el a házig? Ott mi lesz? – gondolta, és visszafordult.
– Holnap újra megpróbálom.
4.kép
Holnap. Annie a ház, pontosabban a kapu előtt áll. Most is pityereg, de már könnyebb. A cél a kis szoba, de ahhoz nincs mersze, hogy felcsöngessen. Nem tudja ki lakik ott, és beengedné-e? Pedig csak ennyit szeretne: újra a kis szoba ablakában állni, és szétnézni.
Ezt talán máskor. Nem biztos benne, hogy másképp kéne emlékeznie a szeretett lakra. Már az is nagy öröm, hogy erre jár. Kukkol egy kicsit, megnézi a régi helyszíneket, eszébe jutnak a régi barátok. A fák a bokrok megnőttek, a csúszdák eltűntek, a kis iskolát lebontották, a játszótéren ott a régi ping-pong asztal. Furcsa újra itt. Az érzelmek vegyesek.
– Lehet vissza kéne költöznöm! – gondolja visszafele menet.
5.kép
Annie újra kis szobája ablakában sírva, mint 30 évvel ezelőtt. Az emlékek sebeket szakítanak fel. Fáj. Aztán megnyugszik, ismét elbúcsúzik és lép egy nagyot. Előre. Fájdalmait hátra hagyva, megkönnyebbülten, felszabadultan.
Skorpió
Át kell raknom ezeket, a
skorpiókat egy befőttes üvegbe! Egy nagy és két kicsi. A kicsik nem rég
születtek. Hogy kerültek ide az ágyra? Nem tudom. Rájuk teszem gyorsan az üveget és kész.
Megvagytok! Nyomom az üveget az ágy irányába tiszta erőből, hogy biztosan benne
maradjanak, de mégis meglógtak. Valahogy ki másztak az üveg és lepedő között.
Kétségbe esek. Úristen, most mi lesz? Hogyan fogom meg őket, hogy meg ne
marjanak. Izgatottan keresem őket, már minden szegletét átnéztem a szobának,
sehol sincsenek. Ekkor, eszembe jut, hogy mi van, ha már kimentek a szobából?
Akkor mi lesz? Mást is megmarhatnak. Úristen! Most mit tegyek? Idegesen lépek
ki a hotel szoba ajtaján, gyors léptekkel haladok az igazgató irodájába. Közlöm
vele mi történt.
-Szólni kell a vendégeknek, hogy
nézzenek szét a szobájukba, vigyázzanak! – mondom továbbra is indegesen.
-Nem mondunk semmit, akkor kitör
a pánik.- mondja az igazgató nyugodtan, mintha semmi baj nem lenne.
Ekkor kinyitom a szemem, és látom
a szobám kék plafonját, érzem a takaróm melegét. Aztán rám tör a sírás, és csak
sírok, sírok, sírok és sírok. És fogalmam sincs, hogy miért. Nagy nehezen
megnyugszom. Skorpiók??? Honnan megint ez a rémálom? Megnézem az álmos könyvem.
Skorpiót látni: Veszélyes és bátor ellenség. Ha le tudjuk győzni, új élet
lehetősége. Titkos ellenségeskedés.
Persze töprengek, ki lehet az
ellenség, de semmi ötletem. Az álom tovább nyomaszt.
Tegnap találkoztam Robival. Egy
koncertet mentünk el megnézni, de gyakorlatilag a szokásos módon végig
beszélgettünk. Nem tudom mikor lesz egyszer az, hogy tényleg csak a zene élvezete
miatt megyünk el valahova. Igazából ez talán mindegy. Vegyesek az érzéseim vele
kapcsolatban. Csupán egy barát, akivel jókat tudok beszélgetni, de időnként még
is felébreszt bennem valamit. Valamit, amire nem akarok gondolni, pedig nagyon
kéne. Sok mindenről szokott szó esni, de a pasi téma most igen csak mély
érzéseket ébresztett bennem. Valamikor koncert közben a kezdeményezésről
beszélgettünk, haza fele menet, pedig számomra lényegeset kérdezett:
-Mikor volt utoljára kapcsolatod?
– Kb. két éve. –mondom, kissé
félszegen, szégyennel.
-Ádámmal?
-Igen.
Aztán csend.
Mit is mondhatnék erre? Rég volt,
talán igaz se volt.
Ezen elgondolkoztam. Két év az
tényleg sok idő. De vajon miért? Miért van az, hogy még alkalmi kapcsolat se fért
bele ebbe az időszakba? Miért van az arcomra írva: A három lépés megtartása
kötelező! És meg is tartják. A lelkem mélyén tudom a választ.
Félek.
Mitől?
Hogy elkapok valamit, hogy nem
tudom azt nyújtani, amit szeretnék, vagy amit a másik szeretne. A testem se a
régi, narancs bőr, aszalt szilvák, visszerek. A csalódástól, hogy túl közel
engedem magamhoz. Persze tudom, hogy ezek mind csak magamnak felállított
tévhitek, amikkel sikerült felhúznom a Falat. Tisztában vagyok vele, hogy van
óvszer, hogy nem mindig lehet ötöst produkálni, hogy nem mindenkit zavar a
narancsbőr, vagy a visszér, és a csalódást is ki lehet heverni. Legalább
tapasztalnék. Azt hiszem a legnagyobb bajom ezzel az egésszel, hogy érzelmek
nélkül egyszerűen nem megy.
A skorpió bennem van. A saját
magam szült félelmeim a legnagyobb ellenségem. Őket, ha legyőzőm, biztos, hogy
megnyílik az új lehetőség az életemben.
Ismét bebizonyosodott: az álmok
nem hazudnak.
http://www.youtube.com/watch?v=vEdcwNdQGXg&feature=related
Egy új, vagyis számomra új, kedves Kafkaz dal.
Egyedül
Megfogadtam, hogy befejezem a panaszkodást, de mint tudjuk, a fogadalmak arra vannak, hogy megszegjük őket. Én sem vagyok kivétel. És ez a blog is arra van, hogy kiengedjem, ami bent maradt.
A napokban az egyedüllét súlya nehezedett rám. Bár ténylegesen nem vagyok egyedül, mert itt vannak a gyerekek, meg családom, de mégis úgy érzem magam, mint a révész Az ördög három aranyhajszálában.
„No, akkor mondd meg nekem, miért kell örökké ide-oda eveznem, miért nem vált fel soha senki?”
Én is egyedül evezek, oda-vissza, reggeltől estig, estétől reggelig. Nekem kell minden reggel öltöztetni, etetni, összepakolni, pisiltetni, kakiltatni, aztán elindulni. Elmenni az oviba, bölcsibe, ami felér egy reggeli tornával. Itt is a macera. Öltöztetés, kézmosás, cipővédő felvétele, babakocsi bezárása stb. A délután ugyanez, visszafele. Itthon megint evés, ivás, pisi, kaki, meg ami kell. Aztán játszótér. Este újra haza, és folytatódik tovább. Öltözés, pisi, kaki, evés, ivás, játék, fürdés és alvás. Az alvás külön történet. Csak velem, mind a kettő engem akar. Birizga. Egyik a szemöldököm, másik a fülem. Nem tudom, minek van az a sok plüss maci??? És ha épp leülök kicsit szusszani, tutira történik valami. Kiborul a szörp, a leves, el kezdenek veszekedni, bármire történhet a nyugalom megszakításához.
Tudom, sok esetben, nem rossz szándékkal történnek, és én ezt igyekszem elfogadni, csak jó lenne, ha más is felállna hozzájuk. Ha lenne valaki, aki ezeket bevállalná, aki menne helyettem, aki őszintén ott lenne…. Ez nagy teher, és sokszor érzem, hogy nem bírom. Nem bírja a lelkem, már üzent is a testemnek, azért fáj a szívem.
Egyedül. Paradox. Azt mondják annak jó, aki tud egyedül élni, tudja élvezni az egyedüllétet. Ezt nem tagadom, ha meg tanulja az ember nyílván könnyebben viseli. De akkor miért van az, hogy mindenki társat keres, vágyik valakire, akit szerethet, akivel együtt lehet. Milyen jó egyedül, de mégis jobb lenne kettesben!
Társas lények vagyunk, és együtt mindig könnyebb. Nem hiába énekelte Kern és Garas: „Egyedül nem megy, egyedül nem megy.” Most akárki mit mond igaz ez a közhely, és szerintem nem jó egyedül. Sokkal nehezebb mindenféle szempontból. Nem csak azért, mert a fizikai tennivalók rám hárulnak teljes egészében, de a lelki nyavajáimmal is nekem kell megküzdenem.
Addig jó társ nélkül élni, főleg egy szakítás után, míg az ember tisztába lesz önmagával, amíg rájön, hogy egyedül is tud boldogulni, aztán már nem. Szép lassan elkezd vágyakozni.
